Blog categories

Comments

Kerekesszékben nevelt négy gyereket, kreatív vállalkozást vezetett – interjú

Alapítványunk nem régen kapott egy megkeresést egy családtól, melynek tagjai az Édesanyjuk által készített kreatív termékeket adományoztak nekünk. Általában is szoktunk örülni az ilyen megkereséseknek, de ez különösen a szívünk mélyéig hatolt.

A termékeket ugyanis egy olyan édesanya – online nevén Ezso54 – készítette, akire méltán lehet büszke a családja, mert miután a lábában lévő érszűkület miatt kerekesszékbe kényszerült, nem adta fel az életét, sőt, a rehabilitáció harcai mellett négy gyermeket nevelt, és létrehozott egy kreatív termékeken alapuló vállalkozást, amibe aztán a gyermekeit is be tudta vonni. A képeken Ő látható.

A legidősebb lányával, Szénási Szilviával beszélgettünk. Az interjút Alapítványunk munkatársa, Velegi Dorottya készítette.

Velegi Dorottya: Meséljen, kérem, az Édesanyjáról!

Szénási Szilvia: Amikor a folyamat elkezdődött, még mindannyian gyerekek voltunk. Az anyukám egy nagyon-nagyon szerencsés természetű ember volt, aki a fájdalmát soha nem mutatta felénk, mert nem akarta, hogy érezzük a szenvedését. Érszűkülete volt a lábában, ami azt eredményezte, hogy az egyik lábát le kellett vágni. Az első pillanatok, amikor a műtét után bementünk hozzá a kórházba, mind a négyünk számára nagyon megrázóak voltak, utána viszont annyira jól viselte, hogy onnantól már nekünk is „könnyebb” volt. Igyekezett úgy élni, hogy a lehető legkevésbé érzékeljük a fájdalmát.

Hogyan jött az ötlet, hogy ilyen termékeket gyártson? Elsősorban terápiás céllal kezdte el készíteni ezeket, vagy mert korábban is kreatívkodott?

Mindig is kreatív volt, imádott alkotni, rengeteget varrt, festett nekünk. Ajándékba is azokat a tárgyakat adta, amiket ő készített. Neki is jó volt, hogy ezt legalább meg tudta tartani a műtét előtti életéből. Amikor haza került a rehabilitációról, elsősorban a számítógépe adta a társaságát – így került be egy online kreatív csoportba, ahonnan további inspirációt gyűjtött. A decoupage technika volt a kedvence. Ezután elindult a lavina, és végül olyan sok megrendelése lett, hogy aztán a nagyobbik húgom is beállt segíteni. Én lettem az árubeszerző, a kisebbik húgom postázta a kész termékeket, aztán azon kaptuk magunkat, hogy egy családi vállalkozás lelkes dolgozói vagyunk.

Mit éreztek a kreatív termékek készítése közben?

Soha nem éreztük tehernek, sőt, inkább örültünk, hogy együtt adhatunk valamit, amit szeretnek az emberek. Én vettem a faanyagot és a festékeket, Anyukánk és a húgom készítették a díszdobozokat és a többi tárgyat. Összefogott a család, és mivel nincs két egyforma termék, mindenben talátunk valami újat. Folyamatosan kaptuk a pozitív visszajelzéseket, amik újabb és újabb motivációt adtak mindannyiunknak. Külön örömmel tölt el, hogy az interneten a mai napig fellelhetőek a munkáiról készült képek.

Ön szerint mi adott erőt neki ahhoz, hogy végig tudja járni a rehabilitáció adta rögös utat?

Egyfelől mi négyen, akik a támaszai voltunk, másfelől pedig az a pozitív érdeklődés, ami a termékeit és a munkásságát övezte. Eleinte féltem, hogy mi lesz a rehabilitáció után, rettegtem a gondolattól, hogy akár depressziós is lehet, de szerencsére másfelé fordult: megtalálta az útját. Nagyon nagy mértékben segítették őt a vevői által küldött pozitív visszajelzések, és az, hogy minket is bevonhatott az alkotói munkába. Az emberek csodálták a dolgait. Nekünk külön jólesett, hogy mielőtt eladta volna bármelyik alkotását, megkérdezett bennünket, hogy kell-e valamelyikünknek az adott dolog.

Elsősorban kinek alkotott?

A fő profilt az esküvői dekorációk készítése adta, de szívesen készített névreszóló díszdobozokat, képeket is.

Az erején kívül milyen egyéb tulajdonságait emelné ki?

Igazi, nagybetűs Anya volt. Mind a négyünket egyformán szeretett, soha nem éreztünk ebben különbséget. Hatalmas szíve volt, és bármit készített, legyen az akár egy ajándékdoboz, akár egy étel, azt szeretettel készítette. Nagyon jól sütött-főzött – még a kerekesszékben is a kelt tésztát gyúrta…

Nem lehetett könnyű megválni ezektől az emléktárgyaktól.

Nem, nem volt az. A testvéreimmel közösen döntöttünk úgy, hogy habár nagyon sok emlékünk fűződik minden darabhoz, annál azért sokkal többet érnek, minthogy egy lezárt dobozban álljanak egy zsúfolt padláson. Anyukánk azért készítette őket, hogy örömet tudjanak szerezni az embereknek.

A döntést követően a testvéreivel úgy határoztak, hogy a Munka-Kör Alapítványnak juttatják őket, amit ezúton is nagyon köszönünk. Hogyan találtak rá Alapítványunkra?

Beírtuk a Google-be, hogy kreatív termékek adományozása, és önök voltak az első találat.

Gondolja, hogy Ön és a testvérei tovább tudják vinni a kapott anyai mintát és életfilozófiát?

Ezen már rengeteget gondolkodtam. A magam nevében annyit mondhatok, hogy ha velem ez megtörténne, akkor nem tudnám ugyanúgy lereagálni, ahogy ő tette. Ahhoz nagyon nagy erő kell, ami nem tudom, bennem meglenne-e. Van egy nagyfiam, és ha valakiből, akkor belőle tudnék erőt és motivációt meríteni. Miatta biztos, hogy megpróbálnám. Arra viszont én is törekednék, hogy a környezetem a lehető legkevesebbet vegyen ebből észre.

Az édesanyja helyzetét végignézve mit javasolna azoknak az embereknek, akik most járják végig azt az utat, amit ő már végig járt?

Nehéz kérdés… Ha másnak örömet tudunk okozni, az nekünk magunknak is öröm lesz. Viszont ha mi megkeseredünk, akkor a környezetünk is megkeseredik.

Köszönöm az interjút!

div#stuning-header .dfd-stuning-header-bg-container {background-image: url(http://munkakor.limelabsinteractive.com/wp-content/uploads/2018/07/alapert_ht01.jpg);background-color: #c9c9c9;background-size: initial;background-position: top center;background-attachment: initial;background-repeat: initial;}#stuning-header div.page-title-inner {min-height: 200px;}