Számunkra a turizmus szektorral való kapcsolat elsősorban a hotelekkel való kapcsolatot jelenti. Legalább 6-8 éve állunk a hotelekkel kapcsolatban, folyamatosan közvetítünk nekik munkavállalókat, és tartjuk velük a kapcsolatot. Dolgoznak is ott olyan emberek, akik vagy nálunk dolgoztak korábban, vagy ügyfélfogadás által kerültek oda. Évek óta érzékenyítjük a hoteleket, nem csak az Erasmus program miatt, bár ugye egyik projektünk a HORECA szektorra irányul. A kollégáink meglátogatják ezeket a helyeket, találkoznak a HR-esekkel, és szükség esetén a kommunikációban is segítünk nekik, vagy abban, hogy melyik munkakör az, amiben el tudnak helyezkedni hallássérültek.
Elsősorban takarító, szobalány pozíciókban helyezkednek el. A hallássérülteknél a kommunikáció bizonytalan, emiatt stresszelnek, frusztráltak, saját magukban is félelmet keltenek, így szeretnek inkább háttérben maradni.
Számunkra az interjúk megszervezése nem volt túlságosan bonyolult. A lebonyolítása audiomentor segítségével történt, aki egy olyan kollégánk, aki ismeri a jelnyelvet, a hallássérülteket, azon belül a siketeket, bár siketből nem volt túl sok köztük.
A hallókkal készült interjúk eredményei
A mi interjú alanyaink kivétel nélkül hotelekben dolgoztak, mivel a hallássérültek közül legtöbben a hotelekben dolgoznak. Összesen egy hölgy volt, aki turista információs irodában dolgozott. Ő 35 éves volt. A munkaköre tulajdonképpen a turista utaknak az eladása, ügyfélfogadás, tájékoztatás a különböző külföldi és belföldi utakról, rendezvényeken való részvétel, kommunikáció azokkal a partnerekkel, akik ezeket az utakat értékesítik, kommunikáció esetlegesen hotelekkel, repülő társaságokkal, információ átadás ügyfeleknek, telefonálás, elsődleges kapcsolattartó volt. Ő 8 éve dolgozik ebben a szakmában, és nagyon szereti.
A hallók közül ketten érintkeztek már hallássérültekkel, ebből mindegyik hivatalos volt, tehát munkatársuk volt hallássérült. A kommunikációval kapcsolatban azt mondták, hogy elsősorban írásban rögzítették a feladatokat, figyelmesen, gesztikulálással kísérve beszéltek hozzájuk, a hallássérültek a szájukról olvastak, és nyilván a segítségükre voltak a hallást javító eszközök, mint pl. a hallókészülék. A hallók közül senki nem tudott jelnyelven.
A hallássérültekkel való kommunikációról pozitívan nyilatkoztak, főleg az olyan munkakörök tekintetében, ahol a beszédnek, a telefonálásnak nincs jelentősége, de a korrekt, pontos, önálló munkavégzés képességének igen.
Az esetleges munkatársakkal való kommunikációban ők az írásos kommunikációt részesítik előnyben, a telefonost szinte teljes mértékben kizárták. Amikor pedig nagyobb megbeszélések vannak, feladat egyeztetések azt jeltolmács segítségével oldják meg, vagy audiomentorok segítségével képzelik el.
Az interjú alanyaink minden további nélkül foglalkoztatnának hallássérülteket, nem ütköztünk olyan nagy ellenállásba, de ez elsősorban Budapestre vonatkozik. Vidéken kisebb a létszám, sokszor csak 2-3 ember dolgozik egy hotelben, így ott kevésbé ismert vagy megszokott ez a dolog.
A videó szótárt jó ötletnek tartották, hisz sem a hallássérültek nem voltak tőlük idegenek, sem az, hogy valamilyen segítséget kell kapniuk. Kíváncsian várják, hogy miként tudják majd ezt használni. Nyilván ez csak egy eszköz, ezt jelezték is.
Ahogy említettük, a hallók a kommunikációt elsősorban írás formájában végzik, lassú, tiszta gesztusokkal kísért beszéddel, a feladatok megmutatásával. Az írás történhet viberen, whatsupon, e-mailben, ez az adott munkahely eszköz használatával összefüggően bármi lehet.
Mind a négy válaszadó azt mondta, hogy a 150 legfontosabb gesztust tartalmazó videoszótár hasznos, de ez csak egyike az eszköztáruknak. Érdekességként meg is tanulnák ezeket, tehát nem zárkóztak el, de nem is gondolják, hogy e nélkül nem tudnának kommunikálni. Mindenképp jónak tartják egy-egy szó bemutatására, amit egy dolgozó nem ért, hogy mit jelent az az adott szó jelnyelven.
A hoteleknél jellemző, hogy picit elkeserednek a vezetők vagy a kollégák, ha nem tudják átadni, megértetni a feladatokat, ezért nagyon örülnek annak, ha találkoznak velünk, vagy olyan szakemberekkel, akik tanácsokat tudnak adni arra, hogy hogyan is kell a hallássérültekkel kommunikálni, a feladatokat megértetni, de nem keresik tudatosan azokat..
A jelnyelvvel kapcsolatban van kíváncsiság, érdeklődés, de annak a használatát nem nagyon preferálta senki sem, nem is tartották fontosnak. Sokkal inkább a feladatok világos, pontos megfogalmazását, esetleg vizualizálását, a feladat bemutatását, tehát a cselekvés közbeni tanulást tartották fontosnak. És azt, hogy a feladatok le legyenek írva, és lehetőleg ne túl gyakran változzanak ezek.
A hallássérültekkel készített interjúkról
A négy hallássérült közül három nő, és egy férfi volt. Az életkoruk 28-45 közt helyezkedett el. Az évenkénti utazásaik száma: 0-14 közt mozgott.
Arra vonatkozóan, hogy honnan tájékozódnak az utakról, elsősorban azt mondták, hogy egymástól, tehát a nagyothalló és siket közösségeken belül, illetve olyan közösségek, amik direkt az utazásra szerveződtek, és hallássérültekből állnak. Utazási irodával ritkán utaznak, de beülnek az autóba, és maguktól elmennek kirándulni, mert ők vezethetnek nálunk Magyarországon. És mivel az utazás szinte ingyenes országon belül, ők nagyon mobilak.
Hárman nyilatkoztak úgy, hogy a foglalás során segítettek nekik. Szinte mindenki barátokkal és családdal utazik. Ezek között van egy-egy halló, de ez nem döntő. Általában csoportokba szerveződve mennek, vagy családostul, tehát hogy több ember legyen, és a kommunikáció módja valamilyen módon szélesedjen.
Nem tudunk arról, hogy tolmáccsal szervezett utak lennének. Ezt megkérdeztük az érintettektől, de ők sem tudtak erről. Inkább közösségek szerveznek utakat a helyi utazási irodákkal együtt, és akkor van egy-két olyan ember, aki jártasabb az utazásokban, bátrabb, és tud programokat bemutatni, olyan szakembereket találni, akik segíteni tudnak.
Mindannyian szoktak megszállni hotelekben. Bejelentkezéskor majdnem mindenki el tudja mondani, amit kell, de az írásos kommunikáció a döntő, a megerősítő, ezt mindenki jelezte.
Nem találkoztak még olyan hotellel, ahol jelnyelven beszéltek volna.
Általában önállóan szokták megtenni a városnéző túrákat. Nagyon jól tájékozódnak, applikációk segítségével készülnek fel, barátoktól kérnek tanácsot, sokszor másik országban találkoznak szintén hallássérültekkel, akik vagy az interneten segítik őket, vagy a helyszínen is.
Közülük ketten voltak már turista információs irodában, de halló kísérettel, tehát nem egyedül és nem siket társukkal. Ilyen módon könnyebb volt a kommunikáció, mert a halló ember audiomentor módjára fordított az ügynökség és az ismerőse, hozzátartozója közt.
Arra a kérdésre, hogy lehetne-e a hallók és hallássérültek közti kommunikációt fejleszteni, azt válaszolták, hogy többet kéne tudni a hallássérültek kommunikációs szokásairól, pl. hogyan ismerik fel a hallássérültet, legyen náluk jegyzetfüzet, hogy nem sértik meg őket azzal, ha megkérdezik, hogy miben segíthetik őket a kommunikáció terén… Egy film levetítésével, egy ajánlat odaadásával, annak a leírásával, hogy hova szeretne menni, mennyi pénze van, mit szeretne megnézni, hányan mennének… Ezt mindenképpen segíti a szájról olvasás, de ha nem, akkor az írásbeliség mindenképpen, és a mutogatás is nagyon sokat segít.
A négyből senki nem gondolta igazán fontosnak, hogy az alkalmazottak megtanulják a jelnyelvet, de örülnek annak, ha valaki tud egy-egy szót. Ez olyan, mintha valaki elmenne pl. Olaszországba, és megtanulna néhány tipikus szót. Tehát ők egy idegennyelvi kisebbséget jelentenek siketekként, ha pedig nagyothallók, akkor erről nincs szó. Abban az esetben az segít, ha nagyon odafigyelnek, ha jól tudnak szájról olvasni, ha a másik fél lassan beszél…
Magyarországon nincs extra iroda, tehát olyan turizmus szektorban dolgozó ügynökség, aki külön a hallássérülteknek szervezne utakat.