Olvassátok el kollégánk történetét, aki nemrég tért vissza csapatunkhoz!
***
Jómagam 37 éves nő vagyok, 26 éves korom óta egy viszonylag súlyos pszichés diagnózissal diagnosztizálva.
Hogy miért csak 26 éves korom óta? A hivatalos álláspont szerint több típusú pszichés betegség fiatal felnőttkorban jön elő. Ezek általában lappanganak az emberben és eredetük genetikai, azaz örökölt. Ha valaki szerencsés és viszonylag kiegyensúlyozott közegben nő fel és később sem éri sok negatív stressz, akkor előfordulhat, hogy nem is jön elő a betegség.
Én sajnos nem voltam ilyen szerencsés. Nekem hirtelen alakult ki fokozott stressz hatására és utána többször kezeltek kórházban is, hogy a legmegfelelőbben be tudják állítani a gyógyszereket. Ezekről a gyógyszerekről azt kell tudni, hogy sajnos nagy étvágyat csinálnak, hormonálisan is befolyásolnak, így rettenetesen hizlalnak. Ezen kívül némileg álmosítanak, benyomnak. Ezek nélkül viszont veszélyeztető állapot alakulhat ki, amikor a beteg akár önmagában is kárt tehet, vagy olyan állapotba kerül, hogy nem tudja az élete minden területét ellátni.
Hogy mi a megoldás? A gyógyszerek mellett a pszichoterápia, azaz csoportos vagy egyéni „beszélgetős” terápia, amikor a kiváltó okokat is kezelik, nem csak a tüneteket. Erre szerencsére már számos egészségügyi intézményben lehetőség van TB alapon is.
Na de hogy néz ki egy pszichésen diagnosztizált beteg visszailleszkedése a munka világába?
Két út van: vagy eltitkolja a betegségét a munkáltatója elöl, vagy felvállalja. Őszinte leszek, én mindkettőt bevállaltam annak idején, de mindenképpen az utóbbit, az őszinteséget javaslom. Ugyanis eltitkolhatjuk persze, akár még az üzemorvos elöl is, az eredmény viszont az, hogy ha már dolgozunk és jön egy súlyosabb epizód, ami táppénzes ellátást, netalántán kórházi kezelést igényel, akkor úgyis kiderül, vagy hazudozni kell. Egyik sem jó. Ha hirtelen derül ki, akkor is elképzelhető, hogy megválnak tőlünk.
Sokkal jobb tiszta lappal indítani. Ha már esetleg le is vagyunk százalékolva, az megkönnyíti a potenciális munkáltatóval való közlést. Nem vagyunk kötelesek pontos diagnózist mondani a személyügyisnek vagy leendő főnökünknek (csakis az üzemorvosnak), viszont a betegség jellegét közölni kell és azt, hogy milyen jellegű feladatokat nem végezhetünk és számítaniuk kell-e rosszullétre vagy kiesésekre a munkából. Aki hasonló cipőben jár, mint én, higgye el nekem, hogy sokkal megnyugtatóbb úgy kezdeni valahol dolgozni, hogy tisztában vannak a betegségünk jellegével. Hogy nem kell azon stresszelni, hogy „lebukunk” és akkor kitesznek minket.
Nálam sajnos még így is gyakoriak voltak a munkahelyváltások, mert a hosszú távú teljesítést és bejárást már nem tudtam megvalósítani. Most azon vagyok, hogy ezen változtassak és megtaláljam az ideális munkáltatót hosszú távra.
Minden betegtársamnak azt javaslom, hogy ne adják fel. Az is idő persze, amíg feldolgozzák a diagnózist és hogy betegek, de idővel ezen is túl lehet lendülni és együtt élni a betegséggel úgy, hogy teljes életet élhessünk.
A történetet Facebook-posztunknál lehet kommentálni:
