Box 1 Adhat Box4

Magyar Katolikus Rádió

 

 

Életrevaló – családi magazin

 

Kiutat mutatni a reménytelen élethelyzetből, eladható szakmai ismereteket adni, segíteni az integrációt. Ezek a legfőbb céljai annak a hallássérültek munkavállalását elősegítő alapítványnak, amit a mai műsorunkból hallgatóink is megismerhetnek.

Köszöntöm Önöket, Tóth Zsófia vagyok.

A Munka-Kör Alapítvány nem csak munkaközvetítéssel foglalkozik, lehetőséget ad arra, hogy bizonyos szakmában gyakorlatra tegyenek szert a hallássérültek, és megtanuljanak a hallókkal is közösen dolgozni. Így garantált, hogy a munkaadó elégedett lesz, hiszen az alapítvány csak akkor engedi az adott munkahelyre a segítettjeit, ha azok már biztosan rendelkeznek a kellő szaktudással, tapasztalattal és az emberi kapcsolatok terén is képesek az együttműködésre. Fejlesztő munkájuk által a nagyot hallók mellett a siketek is aktív résztvevői lehetnek a társadalomnak. Emellett tanácsadást is végeznek, a támogatási lehetőségekről, a szükséges vizsgálatokról, egészségügyi ellenőrzésekről is adnak felvilágosítást. Elsőként az alapítvány szakmai vezetőjével, Dr. Soósné Szigetvári Ágnessel beszélgetünk, aki sokat vár a munkatársaitól, de hangsúlyozza csak így lehet eredményt elérni. Mint mondja, nagyon fontos, hogy a hallássérültek megtanuljanak beilleszkedni a többségi társadalomba, hiszen enélkül nem tudnak hatékonyan dolgozni. A beszélgetésből az is kiderül, mi jelenti ebben a legnagyobb nehézséget.

 

Azt gondolom, hogy a valóság ismeretének a hiánya. Ez azt jelenti, hogy akarattal vagy sem, ők szegregáltan nőnek fel, tehát nem a többségi társadalomban szocializálódnak. Ami a valóság, az a többségi társadalomban van, ott vannak a hatóságok, a munkahelyek, a társas kapcsolatok, ott van a buli, a színház… Az ő kisebbségük, nevezhetjük jelnyelvi kisebbségnek vagy fogyatékosságnak, teljesen mindegy, az egy olyan kis csoport, akik nagyon jól érzik magukat egymással, sok mindenben tudnak egymásnak segíteni és kommunikálni, de ettől még nem tanulnak meg dolgozni. Nagyon kímélve vannak, nem tanulják meg pl. azt, hogy hogyan kell figyelni, pedig a figyelem az alapfeltétele annak, hogy dolgozz vagy tanulj. Ha én nekem a figyelmemet egy ember, akit csak szájról olvasással hallgatok nem köti le az iskolában, nem azért, mert nem akarom, hogy lekösse, hanem mert nem értem, amit mond, nem segít senki, és nincs egy író tolmácsolás, nincs egy jelnyelvi szakember, akkor előbb-utóbb ők el kezdenek egymással beszélgetni a maguk módján, és nem tanulnak meg figyelni. Nem tanulják meg, hogy koncentráltan egy feladatot nem tudok másképp megérteni, csak ha odafigyelek. Amikor idejönnek, ez egy alapvető probléma. Az is alapvető gond, hogy mindenre megrezzennek, megfordulnak, és abbahagyják a munkát. Ami azt jelenti, hogy el is szállt a feladat, vissza kell menni, és újra kell kezdeni az egészet. Mármint, hogy ráhangolódni arra a feladatra, és felvenni újra a fonalat. Ez a legnehezebb, Nagyon rossz a feladat megértő képességük, az, hogy ők szinte kizárólag szájról olvasással tanulnak, az azt a korlátot jelenti, hogy ők maximum 40%-át értik meg, annak amit mond egy beszélő ember. Ez azt jelenti, hogy minden egyes alkalommal halmazódik a meg nem értett tartalom és szöveg, emiatt a kulcs képességek nem fejlődnek ki. Nem jó a feladat megoldó képességük, nem tudnak önállóan dolgozni, mert nem azt tanulják meg, hogy hogyan tudok önállóan dolgozni, hanem, hogy függök az édesanyámtól, az édesapámtól, a szomszédtól, a tanáromtól. És akkor 40 évesen idejön, kíséri az anyuka, és ő mondja el a problémát, pedig a fiacskája is el tudná mondani, aki már 40 éves.

-Tehát az önállóságra való nevelés hiányzik a leginkább talán?

Érzi a szülő a gyerekének a sérülékenységét, és a gyengébbet ugye jobban támogatjuk, mint az erősebbet, a másik meg az, hogy nem bízik az intézményekben, mert nem kap elég segítséget, mert későn ismerték fel a hallássérülést, nem tudja, hova vigye, nem tudja, milyen támogatások járnak, milyen jogai vannak. Tehát egy hallatlanul nagy információ hiánnyal küszködik, ő lehet, hogy jót akarna, de egyébként is van egy túlpátyolgatás a társadalomban, nem csak náluk, tehát valóban van egy ilyen túlvédettség, de az iskolában ugyanilyen túlvédés van, nehogy véletlenül is találkozzon a gyerek a többségi társadalommal, mert akkor majd ő ott elvész a többségi társadalomban.

-Valahol akkor talán ott találkozhat ez a dolog, hogy azok is, akik szegregált iskolába járnak egy idő után találjanak módot arra és segítséget, hogy a többségi társadalommal találkozzanak, és megtanulják a velük való kommunikációt, közös munkát, és együttélést?

Abszolút.

 

Hamarosan fogytatjuk a beszélgetést Dr. Soósné Szigetvári Ágnessel, a Munka-Kör Alapítvány szakmai vezetőjével, előtte azonban az egyik munkatárstól, Pálinkás Tamástól, sorstárs segítőtől, munkaerő piaci tanácsadótól érdeklődöm arról, hogy ő miként került az alapítványhoz.

 

Igazából úgy kerültem ide, hogy a fogyatékosságimat szerettem volna elintézni, de hiába próbáltam más szervezeteknél elindítani, mindig csak a visszautasítást kaptam. A Munka-Kör Alapítvány jó kapcsolatot ápol ezekkel a nagyobb szervezetekkel, és hozzásegítenek az ilyen dolgok elintézéséhez.

-Tehát segítettként érkezett, segítséget kért?

Igen, igen.

-És utána mi volt a következő lépés?

Megkérdezték tőlem, hogy van-e munkám, szeretnék-e dolgozni, milyen munkának örülnék. Mondani szoktam, hogy ugyanúgy, mint az ételeknél, a munka terén se vagyok válogatós, én csak a hallásomat veszítettem el, de a két kezemet meg a lábamat nem. Bármilyen munkát el tudok végezni. De szellemi munkát is el tudnék végezni számítógépen.

-Hálózat építőként végzett, ugye?

Hálózatépítőként végeztem. Tudni kell, hogy a legtöbb hallássérült meg van ijedve az idegennyelvtől, hiszen a magyart is nehezükre esik megtanulni, mert nem hallják jól a hangokat, ezért az még bonyolultabb, hogy pl. az angolt tanulmányozzák, megértsék.

-Itt az alapítványnál az a munka, amit végez, mennyiben segít a mindennapokban? Fontos volt egyébként a munkatalálás abban, hogy a saját nehézségeivel szembe tudjon nézni, vagy először nézett szembe a nehézségekkel, és utána sikerült munkát találni?

Sajnos a hallássérültek, sokszor kerülnek szembe nehézségekkel. Ha valakinek még a szülője is hallássérült, akkor nem biztos, hogy egyről a kettőre tud jutni. Én másfél éves koromban kerültem fel Budapestre, mint hallássérült, amit időközben öt évesen fedeztek fel nagy nehezen, hogy nem betegség, hanem a hallásommal van baj. Amikor én általános iskolába jártam, ez a Dr. Török Béla Általános Iskola volt, erről azt kell tudni, hogy ide siket, hallássérült gyerekek járnak. A tanárok azon vannak, hogy az általános iskola elvégzése után, akik tudnak beszélni vagy felfogják, amit mondanak nekik, tudják értelmezni a mondanivalót, hallók közé járjanak középiskolába, gimnáziumba, egyetemre, hogy ne legyen meg ez a burok, hogy ne érezzék magukat egyedül a hallássérültek. Érezzék azt, ha valaki nyújtja a kezét, akkor azt fogadják el, és ne az legyen, hogy elfutnak a segítségnyújtás elöl.

-Vajon mi tudna javítani a hallók és a hallássérültek közötti kommunikáción?

Például úgy, ha a hallássérülteket érdekelné a hang, ugyanígy a hallókat pedig a jelnyelv. Mert ugye a siketeknek van egy nyelvük, a jelnyelv, amivel egymás között tudnak kommunikálni. A hallóknál ugye van a beszéd, a hangok kiejtése, a mondatok elhangzása, párhuzamosan kéne működnie ennek a két csoportnak. Próbáljuk meg ezt a kommunikációt valamilyen szinten megoldani bármilyen téren, kereskedelemben, üzletiben, bárhol. Amikor én kikerültem az általános iskolából, nekem volt egy olyan osztályfőnököm, aki azt mondta, Tomi, te tudsz beszélni, használd is a beszédedet. Ne legyen az, hogyha a siket elvégzi az iskoláit, fél bemenni a halló közösségbe, illetve az se legyen, hogy a hallók félnek befogadni a hallássérültet. Ha ez a kapcsolat jó lenne, akkor nem lennének problémák. Ne legyen az, hogyha egy hallássérült dolgozni szeretne, akkor három évet kelljen várnia, amíg felveszik valahova. Inkább a nagy vállalatok és próbálják megfogni ezt a lehetőséget, mert nekik ez csak pluszt jelent.

 

A Munka-Kör Alapítványnak ma 15 hallássérült munkatársa van, ám kezdetben sokkal alacsonyabb létszámmal működött. Folytatjuk a beszélgetést Dr. Soósné Szigetvári Ágnes, szakmai vezetővel az indulás időszakáról.

 

Először úgy kezdődött, hogy egy győri édesapa hívott fel, aki kórház vezető volt, az édesanya pedig valahol könyvelt, hogy van egy lányuk, aki Budapestre jönne, mert szeretne önállosodni, és siket, és nekünk ő volt az első alkalmazottunk. Ő nagyon nehéz volt a kommunikációt tekintve, de mivel egyedül volt, így az hogy ő volt akkor az egyetlen, előnynek számított, jobban be tudtuk tanítani, illetve könnyebben megküzdöttünk a kommunikációs problémákkal. Ő ezt előbb-utóbb elmondta, hogy hol dolgozik, és lassanként el kezdtek jönni a hallássérültek hozzánk. Ez többnyire így működik, ha egy hallássérültet el akarsz érni, akkor azt hallássérülten keresztül kell megtenned. Ez olyan, mint a magyarul beszélőt is leginkább a magyarul beszélő tudja elérni. Az a lényeg, hogy azt érjük el, hogy ő munkába álljon.

-Az alapítvány tulajdonképpen egy közvetítői szerepet vállal?

Most már igen, bár nekünk nem ez volt a célunk, mi foglalkoztatni szerettünk volna, nem tudtuk, hogy ez egy ilyen nagy probléma. Amikor jöttek szépen folyamatosan, akkor kaptunk létszám bővítésre lehetőséget. Itt fejlesztés folyik, és amikor már odáig eljut, hogy önállóan tud valamit, akkor tudom csak olyan helyre segíteni őt, ahol valóban tudni fog már teljesítményt nyújtani. Mi akkreditált foglalkoztatók vagyunk, 15 fő hallássérült dolgozik nálunk, ezért mi bértámogatást kapunk. A fejlesztő munka erre fordítódik, most pl. a szomszéd helyiségben van egy segítő mérlegképes könyvelő, és neki ez a dolga, hogy fejleszti a hallássérült kollégáink pénzügyi, számviteli tudását, tapasztalatát, gyakorlatát. Plusz jönnek külsős gyakornokok, akik még soha nem dolgoztak, de már elvégezték az iskolát, hallássérültek, és ők is itt vannak nálunk, minden héten 1-2 ember. Tehát nekünk elsődleges célunk a fejlesztés, és utána a kihelyezés, a nyilt munkaerőpiacra való segítés.

-Az alapítvány legfőbb profilja tehát az, hogy abban nyújtson segítséget, hogy bizonyos szakmai képzésen túl azt a speciális tudást adja át, ahogy integrálódni is képesek ezek az emberek, egy olyan munkahelyi közegbe, ahol nem hallássérültek dolgoznak?

Pontosan. Itt az alapítványnál vannak halló munkatársak, ezek többnyire közmunka programon belül érkeznek, de diplomás emberek. A hallássérültek se egyforma tudásúak, ők is segítik egymást. És plusz vannak segítő munkatársak, meg én magam rehabilitációs tanácsadó vagyok, és mentor. Tehát mi a hallássérültek munka vállalásában nyújtunk segítséget. Ehhez gyűjtjük be azt a tudást, tapasztalatot és kapcsolat rendszert, amiből ki tudunk indulni. Ebből kifolyólag mi a 17-18 éves kortól foglalkozunk az emberekkel. Amikor ide bejönnek, áttekintjük az összes iratukat, megnézzük, mivel rendelkeznek, náluk tudni kell, hogy valakinek van-e fogyatékossági támogatása vagy komplex felülvizsgálata vagy egyáltalán milyen problémája van, mert az alapján kell nekünk munkát keresni számára. Ha nincsenek meg az irataik, segítünk azokat beszerezni, elkísérjük őket a hatósághoz, kitöltjük az iratokat, beadják, és ezt a folyamatot mi végigkísérjük. Az, hogy valaki milyen munkát keres, arra általában az a válasz, hogy mindegy. Az, hogy mihez értesz, ezt a kérdést nem is értik. Van egy elég hosszú elbeszélgetés, amelynek során kiderül, hogy az életében mit csinált, milyen tevékenységeket végzett, és azon tevékenységekhez milyen munkatapasztalat társult, és ez alapján hova tudjuk pozicionálni. miután kiderült, miben jó valaki, elkísérjük interjúra, segítjük a kommunikációt, a munkaadót megpróbáljuk meggyőzni, hogy hallássérültet is tud foglalkoztatni, ez a legnehezebb, ez egy kritikus pont. Nagyon félnek, és valóban nem könnyű, kell hozzá az is, hogy a munkaadó meglássa a hallássérült foglalkoztatásában a pozitívumot, mert lehet, hogy nem ért meg minden feladatot azonnal, de akkor milyen munkát tudok én neki adni. Mi ezt itt a saját cégünknél gyakoroljuk, tehát felmérjük a képességeiket, amikor idejönnek, kiderítjük, hogy mi az erősségük, és ebbe az irányba fejlesszük tovább. Mindig ajánlással küldjük őket el. A munkaadót bizonyos körülményekről így tudjuk táéjkoztatni, meg is tudjuk nyugtatni, és arra is felhívjuk a figyelmet, hogy melyek azok a területek, ahol figyelni kell, ami nehezebb. Nem fog senki csak úgy a munkaadó nyakába esni, mert ha így történne, akkor el is küldenék őket rögtön. Ha ők küldözgetik az önéletrajzukat, úgy ahogy van elküldik őket. Csak ha halló kísérettel érkeznek, akkor van esélyük. Nem rosszindulatból tanácsolják őket el a munkaadók, hanem azért, mert ez ismeretlen probléma számukra. Az a mi célunk, hogy minél több munkaadót ismertessünk meg ezzel, vagy egyszerűen csak ültessük el a bogarat a fülükben, hogyha nincs más, akit felvennének, akkor forduljanak hozzánk.

 

Dr. Soósné Szigetvári Ágnessel, a Munka-Kör Alapítvány szakmai vezetőjével beszélgettünk.

Az alapítvány munkáját segíti Orbán Gábor is, aki nagyot hallóként számos területen magabiztosan mozog, ilyen a pénzügy, számvitel vagy a pályázat írás. Mivel a hallása csak fiatal felnőttként romlott, hallókészülékkel szinte tökéletesen hall.

 

Én itt bent az irodán belül a hallássérültekkel, konkrétan a siketekkel írásban tudok értekezni. Van egy kollégám, aki próbál a jelnyelvre oktatni, ezeket a jelnyelvi kifejezéseket próbálom megtanulni, ezeket nagyjából tudom is használni, mert itt bent a hallássérült kollégák leginkább jeleléssel kommunikálnak. Van 1-2 kolléga, aki siketen született, és a kifejezés módjuk is szegényesebb, ez ugyanolyan dolog, amikor valaki az angol nyelvet nehezebben érti, és elfordíthat dolgokat. Itt most ők a magyart fogalmazzák meg, de elfordíthatunk dolgokat, és akkor már nem az lesz az értelme.

-És egyébként, hogy látja, a hallók és a hallássérültek komminikációja a hétköznapi életben mennyire könnyű, vagy az együttműködés közöttük akár?

A társadalom bizonyos csoportjai azért nem olyan toleránsak, mint amilyen toleránsnak kéne lenniük, valamint ők is megpróbálják félrefordítani a helyzetet. A másik része, akik azonnal felismerik a hallássérültséget, és akkor rögtön el kezdenek hangosabban beszélni, írásban kifejezni, vagy a kommunikációt valamilyen módon megoldani.

-És mit tehet egyébként a hallássérült, hogy segítse a hallókkal való kapcsolatteremtést?

Hát két esélyük van, az egyik az, hogy leírják. Láttam olyan hallássérült fiatalembert, aki egy notesszel járkált, és leírta a dolgokat, a másik, hogy megtanulnak valamilyen szinten beszélni. Itt az alapítványon belül is próbáljuk erre rávenni őket, és akkor a kifejezési módjuk kicsit érthetőbb lesz.

-És mit tehet a halló, hogy segítse a kommunikációt?

Hát a hallónak egy dolga lesz ezek után, hogy hangosabban beszéljen, illetve hogy a hallássérültek számára értelmezhető mondatokat rakjon össze.

Én véletlenül kerültem kapcsolatba ezzel az alapítvánnyal, mert ott a munkaügyi központban felfigyeltek arra, hogy én hallássérült vagyok, ők külön a figyelmembe ajánlották, hogy itt hallássérült munkatársat keresnek, és akkor megpróbáltam ezt az alapítványt is. Egyébként távközlési szolgáltatói szakember lennék,  de ez a szakma azóta már megszűnt. Miután elvégeztem ezt a szakközépiskolát, csak utána egy évvel derült ki, hogy hallássérült vagyok.

-Akkor hány éves volt?

19.

-És addig semmi jele nem volt?

tudtam, hogy valamilyen fokú hallássérülésem azért van. Nem hallottam a csengőt, nem hallottam a templomnak a harangozását, de ezek ilyen elhanyagolható dolgok voltak. Aztán egyre hangosabban hallgattam a zenét, egyre többet kérdeztem vissza, de fokozatosan ment végbe, ezért ennek nem volt jelentősége.

-Tehát akkor ez azt jelenti, hogy 19 éves koráig a mindennapokban nem zavarta önt a hallássérülés?

Igen, nem zavart, viszont akkor már olyan fokú volt a hallássérülésem, hogy műtétet javasoltak az orvosok.

-Amikor kiderült, hogy hallássérült, akkor mi volt az, ami a legnagyobb nehézséget okozta? Tehát mind a gyakorlati életben, mind pedig abból a szempontból, hogy valamilyen megoldást kéne találni.

Először a megoldás keresésen töprengtem csak, tehát lelkileg nem ütött ki, mert én kommunikálni azért tudok. Meg azért próbálom poénosan felfogni a dolgot, tehát ha valaki mond valamit, azt szeretem másképp fordítani, szeretek szójátékokat játszani, szeretem eljátszani, hogy nem hallom, ha valami olyasmit mondanak, ami nem tetszik, vagy nem akarom végrehajtani, és lehet ilyenkor arra hivatkozni, hogy hallássérült vagyok, süket vagyok, stb. Hogyha vidáman fogja fel az ember az egészet, a rosszban is megtalálja mindig a jót, akkor nem lesz levert, nem lesznek lelki problémái, könnyebben áthidalja az egészet.

-És ez vajon az ember bensőjéből, önmagából adódik, vagy erre egy kicsit tréningeznie kell az embernek magát?

ÉN mindig is optimista természetű voltam. Soha nem gondoltam arra, hogyha van valami probléma, akkor abba belesüppedek, hanem mindig a megoldáson próbáltam dolgozni.

 

Orbán Gáborral, a Munka-Kör Alapítvány munkatársával beszélgettünk.

 

Kedves hallhatóink, a mai Életrevalóban a több innovációs díjjal is kitüntetett, Munka-Kör Alapítványt mutattuk be, amely úgy segít a hallássérültek munkába állásában, hogy először fejleszt, gyakorlati ismeretet ad, és csak a valódi szakmai tudás és együttműködési készség megtanítása után keres állás lehetőséget a támogatottjainak.  Aki bővebb információt szeretne kapni a tevékenységükről, keresse fel a www.munkakoralap.hu weboldalt.

 

Adásunk végén a zenei szerkesztő, Keceli Zsuzsa nevében is megköszönöm a figyelmüket, a műsor szerkesztőjét, Tóth Zsófiát hallották.